– Ez így jó lesz? 
   – Ja, jó. 
   – Mondtam én. 
   – Ja, mondtad. 
   – Azért adunk neki? 
   – Ja, adunk. 
   – De előbb még gurítsunk le egyet! 
   – Ja, gurítsunk! 
   A két férfi komótos léptekkel indult meg a kantin bejárata felé. Bentről a zene tompán szivárgott át a vékony plasztacél falakon. A katonai építmény azbeszt-szürke színével kirítt a környék zöldben és kékben pompázó polgári épületei közül. A színre érzékeny helyiek már több kísérletet is tettek a falak átfestésére, de az intelligens falfelszín minden “rongálásnak” ellenállt. Még a ráragasztott polikarbon lapokat is levetette magáról. 
   Amint öt lépésnél közelebb értek az ajtóhoz, az feltárult. Az automatizált rendszer meggátolta, hogy az öntudatlan személyek felkenődjenek, esetleg a tévesen “zártnak” hitt ajtót agresszióként érzékeljék. Ugyan csekély óvintézkedésnek tűnt, mégis számos őrjöngésbe torkolló kézitusát akadályoztak meg vele. 
   Beléptek. Bent a füstös, lepusztult, alkoholszagú légkör helyett levendula aroma fogadta őket, tisztán tartott padlóval, asztalokkal. A szemben lévő söntéshez léptek, a pult mögött álló testes, horgas orrú férfi kedélyesen szólította meg őket. 
   – Szevasztok, fiúk! Mit adhatok? 
   – Két rövidet – felelte a fiatalabb. 
   – Ja, két rövidet – erősítette meg társa a rendelést. 
   – Mégis milyet? 
   – Lazítót? – A fiatalabb ránézett a társára, a válaszra várt. 
   – Ja, az jó lesz – hagyta rá a másik. 
   – Két lazítót – fordult vissza a pult mögött álló alakhoz. 
   – És? – szólt hozzájuk a drinker, miközben a féldecis poharakat a csap alá rakta, és a gépbe beütötte a kért italok kódját. – Mi járatban errefelé? 
   – Semmi lényeges – válaszolt a fiatalabb – Csak erre jártunk, Tom alkatrész üzletében. 
   – Ja, ott – helyeselt társa. 
   – Igen – hagyta helyben a pultos. – Tomhoz messziről is eljönnek alkatrészekért. Nektek mi jót tákolt össze? 
   – Fotonkarburatort. 
   – Ja, fotonkarburatort. 
   – Foton-micsodát? Az meg mire kell nektek? 
   A két vendég összeérintette a poharakat, majd egy mozdulattal felhajtották az italt. Arcuk színe másodpercek alatt a szivárvány minden árnyalatát felvonultatta egymás után. 
   – Aaaaaah! Az aratóversenyre. 
   – Ja, arra. 
   A pultos még kérdezni akart tőlük valamit, de a két férfi letette a poharat, és fizetés után távoztak. 
   Felsétáltak a jármű rámpáján, benéztek a nyitott raktérajtón, hogy mindent rögzítettek-e. A zsilip bezárása után felsétáltak az irányító kabinba. Elfoglalták helyüket, kezük gyors ritmusban játszotta a nyitányt, aminek eredményeként először a generátor kezdett halkan duruzsolni – egyedül a hajótesten végigfutó rezgés árulkodott arról, hogy működésbe lépett –, majd pár percre rá a hajtómű dübörgött fel. Az ormótlan arató sután emelkedett el a talajtól, minden kecsességet nélkülözve indult meg az űr felé. 

   Amint elhagyták a légkört, ujjaik újabb dallamot játszottak a kezelőrendszeren. A navigációs képernyőn több útvonal jelent meg, figyelembe véve nem csak a rendszer bolygóit, nagyobb akadályait, hanem az öklömnyi mérető aszteroida darabokat és a környező naprendszereket is ábrázolva. Összesen három zöld sávot láttak, ezek közül egy volt alkalmas arra, hogy a felspécizett járművet próbára tegyék. 
   – Akkor csapassuk. 
   – Ja, csapassuk. 
   Mind a ketten beszíjazták magukat. Az idősebb még módosította a tehetetlenségi csillapítást, kihozva belőle a maximumot, a fiatalabb pedig ráütött a start ikonra. 
   Először csak a hangok szűntek meg, mintha egy vákuum elnyelte volna a hajó minden eszközének a zaját. Az idősebb mondott valamit, de a fiatalabb egyedül a néma tátogást látta. Válaszolt, de a saját hangját sem hallotta. Egy nagy rántás és villanás kíséretében kilőttek. Az ülés és minden más szilárd alkotórész hangosan nyikorgott, ahogy a rögzítések igyekeztek ellenállni a rájuk nehezedő erőre. A két férfi tüdejéből kiszaladt minden levegő, a mellkasukra nehezedő nyomás erősödött. Látásuk elhomályosult, mindketten érezték, hogy testük nem bírja már sokáig a terhelést. A fiatalabb a kezelőpult felé nyúlt, de a nehézségi erő a székbe préselte. Az eszméletlenség határáról rántotta őket vissza a hirtelen megállás. 
   A galaxis szélén voltak, előttük a végeláthatatlan sötét űr. 
   – 8,1 fénymásodperc – szólalt meg az idősebb. 
   – Fúúú, apám! Ez aztán a tempó! – ujjongott a fiatal. 
   – Ja, az. 
   A téridőben létrejövő gravitációs hullámok pillanatok alatt elérték a környező rendszereket is, a galaxis szerte kihelyezett Dolar-figyelő műholdak veszett riadót fújtak. 
   – A francba! A zsaruk megint kiszúrtak minket. Maradt még benne nafta? 
   – Ja, maradt. 
   A fiatalabb éles fordulót írt le a hajóval, és egy közeli csillaghalmaz felé vette az irányt. A halmazban lévő sűrű gáz ellenére nem tudta lerázni a rájuk akaszkodó naszádokat. Több ikercsillag mellett és között tépett át, az üldözők azonban tartották a tempót és a távolságot. A két férfi tudta, hogy csak idő kérdése, amíg a hatóság járműveinek száma eléri azt a mennyiséget, amikor már képesek lesznek körbezárni őket. Egyelőre bíztak a hajó álcázott azonosítójában, bár erről is tudták, hogy amíg hatótávon beül vannak, addig a naszádok technikusai folyamatosan próbálják feltörni a hajójuk rendszerét. Minél több naszád száll be az üldözésbe, annál több technikus fogja a rendszerüket ostromolni. 
   – Előttünk egy pulzár, majd tőle zéró-egy-hat felé egy kék óriás, tőle hat-egy-három-kettő irányba lakott rendszer – tájékoztatta a manőverezésben elmerülő fiatalabbat az idősebb. 
   A lakott naprendszerbe érve lassítottak, hisz a sebességük miatt keltett tértorzulás kibillenthette volna pályájukról a rendszer égitesteit, beleértve a központi csillagot is. 
   A gépházban felpörgött a kvantummező-generátor, ahogy csillapítani igyekezett a fotonkarburátor által a hajtómű generátora felé pumpált energiát. A fiatalabb férfi önelégülten nézett végig a panelen. Minden érték bőven a tűrés határon belül maradt. Amiért nem használta ki a hajó teljes meghajtó kapacitását, hogy végleg lehagyja az üldözőit, az a térhasadástól való félelem volt. Nem merte megkockáztatni, ezért újabb gyilkos manőverbe kezdett. 

   A város lakói váratlan égi jelenségre lettek figyelmesek. A légkör minden előzmény nélkül pulzálni kezdett. A felhők meghajlottak, hullámosak lettek, az égbolt színe a kéktől a vörösig változott, fényes villámok cikáztak keresztül kasul mindenfelé. Az emberek érezték, ahogyan nő a nyomás, lábukat egyre nehezebben emelték, testük megtartása egyre nehezebbé vált. A könnyűszerkezetes épületek falai gyűrődni kezdtek, a röpködő madarak lehullottak az égből. A pulzálás hatására a nyomás hol az elviselhetetlenségig nőtt, hol annyira elenyésző lett, hogy többen ájultan estek össze. 
   – Már megint csapatják a Stone fiúk – köpött ki maga elé az egyik járókelő. A név hallatán többen hozzá hasonlóan fejezték ki nemtetszésüket. 

   Az aratógép elnyújtott fordulóval megkerülte a rendszer csillagát, és szembefordult a naszádokkal. Lassítás nélkül száguldott feléjük. Az üldözők kitértek előle, de nem azért hogy útjára engedjék, hanem így voltak képesek az elektronhálót kifeszíteni. A hajó egyenesen belerohant, egy ideig még a lendület vitte előre, de a háló erősen tartott. Amikor nem tudott már előrébb haladni, és elkezdtek visszafelé menni, a fiatal maximumra tolta a meghajtást. Az elektronháló látványos villámlások közepette szakadt szét, az arató gép kiszabadult, és féltucat naszádot húzott maga után csörömpölő konzervdobozként. 
   Pár cikk-cakk után a naszádok pörögve szaladtak ki a megmaradt elektronháló kapcsolatokból. Az a pár darab naszád, ami nem esett csapdába, az üldözés helyett a naprendszerben szétszórt társaik segítségére siettek. 
   – Na, ezt is megúsztuk – sóhajtott felszabadultan a fiatalabb. 
   – Ja, megúsztuk. 
   A hajóval elhagyták a következő hat naprendszert, hogy végül a hetedikben az ötödik bolygót vegyék célba. Minden óvatoskodás nélkül ereszkedtek alá a légkörbe, a földet érés ugyanúgy nélkülözött minden finomságot, mint a felszállás. A hajótest nagy erővel csapódott a szilárd, fűvel borított talajhoz. A két férfi elégedetten kapcsolta ki magát és mentek le a zsilipkapuhoz. A zsilip ajtaja halk szisszenéssel nyílt ki, nem kellett megvárni a nyomáskiegyenlítést, mivel a bolygó légköre alkalmas volt emberi belélegzésre. 
   Amíg nyílt az ajtó, a fiatal odafordult a másikhoz. 
   – Anyának egy szót se erről, tudod mennyire fel tudja izgatni magát. 
   – Ja, fel tudja – egyezett bele a másik. 
   A feltáruló nyílásban meglátták anyjuk vékony testét, amint ott várja őket. Körülötte pár tehén legelt. A nő botra támaszkodva, szomorúan nézett a két fiúra. Azok meglepetten mentek le a leereszkedő rámpán, anyjuk még sosem jött eléjük. 
   – Gyertek, valaki vár titeket! 
   Az anya meg sem várta, amíg megszólalnak, hátat fordított, és bicegve elindult a ház felé. A verandához érve a korlátba kapaszkodva ment fel a lépcsőn, a két férfi mögötte lépdelt. 
   Beléptek az ajtón, az anya egyenesen a konyha felé tartott. A kis helyiségben, ahol hárman is nehezen férnek el, a bent lévő negyedik személy miatt szinte egymáshoz értek. Egyből felismerték a lehajtott fejű kalapos, ősz bajszú férfit. 
   – Hello, srácok! Hallom, meggyűlt a bajotok az államiakkal. – A seriff felemelte fejét, átható tekintetével beléjük fojtotta a szót. 
   – Szeretnék véralkohol vizsgálatot, meg minden egyéb tesztet elvégezni rajtatok. Remélem, hogy a sok megyei törvény megsértése mellett legalább ez nem fogja terhelni a bűnlajstromotokat.