– Hé, Eldmar, neked megjött már a reggeli újság?

   Eldmar ránézett a csuklójára

   – Jé! Nem. De furcsa. Ilyenkor már itt szokott lenni.

   – A hálózattal minden rendben?

   – Pill, megnézem.

   Alkarján megnyomott pár pontot, a kézfején kirajzolódott a kapcsolatot jelző ikon.

   – Azzal minden rendben. Más gond lehet.

   – Így fizess elő bármire is. Addig vagy csak jó, amíg a kreditet leszedik a számládról, aztán meg tojnak a fejedre.

   – Ez mindig is így volt.

   – Az tuti.  Ne légy kétkezi. Akkor a segged is fényesre nyalják. De most mit fogok csinálni a WC-n?

   – Talán végezd a dolgodat.

   – Tudod jól, nekem szorulásom van.

   – Mert sok csokit zabálsz. Ha nem ennél olyan sok csokit…

   – De az kell a munkához. Hiába a szkaf, ha még abban is ilyen rohadt hideg van. Ráadásul az enyémben nincs végtag rásegítő, amivel könnyebben emelem a tonnás érceket.

   – Arról már nem én tehetek, hogy mindig elkártyázod a prémiumot.

   – Haggyá’ má’ ezzel! Felnyomod bennem a pumpát már kora reggel.

   – Itt van, igyál kávét, az segíteni fog a szorulásodon. Fél óra van műszak kezdésig, és még be is kell öltözni. Az öltözőben megtalálsz.

   Eldmar felállt az étkező asztalától és kiment a folyosóra. Elindult az öltöző felé. A labirintushoz hasonló járatokban a falak mentén futó több tucatnyi cső különböző színei alapján tudták, merre kell menni. Minden csőben más volt. Adatkábelek, szennyvíz, ivóvíz, üzemanyag, tisztított levegő, és számos olyan, amiről Eldmar azt sem tudta, mi az. Neki azokkal nem kellett foglalkoznia. Azok a csövek olyan szobákba és szintekre futottak, amikről jobbnak látta, ha nem tud semmit.

   Az aszteroidán hallott pletykákat, az 5-ös szinten miféle kísérletek folynak. A bennfentesek – vagy legalábbis annak tűnő alakok – azt állították, olyan ember hibrideket tenyésztenek ott, akik képesek lesznek szkaf, azaz szkafander nélkül az űrben megmaradni, és mellé olyan erővel rendelkeznek, mint az öt méter magas rakodó gépek.

   Mindezt képtelenségnek tartotta. Már az is betette nála a kaput, amikor az első ember külsejű androidokat leszállították nekik. Róluk is ezt állították, hogy majd átveszik az ő munkáját, rá nem lesz többet szükség. A legkellemetlenebb az egészben számára, hogy neki kellett betanítania ezeket az új munkásokat.

   Sehogy sem tudta felfogni, ha már ilyen szépen összerakták őket, akkor miért nem képesek megírni azt a programot, amivel el tudják végezni a munkát. Mondtak neki valami olyasmit a Földről ideérkező pelyhedző állú mérnököcskék, hogy az előre megírt programok esetén nem tudnak minden eshetőséget figyelembe venni, és a kísérleteik során bebizonyosodott, az előre programozott képességek és a mellé társított tanulási algoritmus idővel hibásan kezdett el működni. Aminek egyenes következménye lett, hogy váratlan helyzetekben a drágalátos andoridok lefagytak. Ezzel egyrészt tetemes kárt okozva a bányász társaságnak, már csak maga az android és az érc elvesztése miatt is. Másrészt emberi életeket is követeltek ezek a lefagyások. Valamiért Kék halálnak hívták, amit Eldmar szintén nem értett, mire utalhatnak vele.

   Azonban hiába változtattak az androidok tanulási mechanizmusán, a végeredmény ugyanaz maradt. Képtelenek tisztességgel ellátni a munkájukat. Akármilyen spéci szenzorok álltak rendelkezésükre az ércek helyszíni elemzésére, rendelkeztek emberfeletti erővel, gyors helyzetfelismerő képességgel, még mindig számos hibát vétettek.

   Az egyik ilyen volt, amikor a hiperérzékeny ércelemző szenzoruk gazdag lelőhelyet érzékelt azon az aszteroidán, amelyen maga a bázis, az NW426 helyet kapott. Az android kérdezés nélkül, a bányász társaság elsődleges irányelveit szem előtt tartva a profitra, nekiállt kitermelni. Pont a kolónia levegő ellátását biztosító gépek mellett.

   Szegény pára nem értette, miért rontott rá tucatnyi bányász és akarta minél hamarabb darabokra szedni. Ő ellenállt, jó pár törött csontot hagyva maga után. Képtelennek tűnt annak felfogására, hogy azon az aszteroidán nem bányászhat, mert a körzetben egyedül ennek megfelelőek az adottságai egy kolónia létrehozására, illetve a teherhajók innen tudnak a legkönnyebben elindulni az anyabolygó felé.

   Végül leszerelték őket. Inkább átprogramozták olyan feladatokra mint sebészorvos, szociális munkatárs, pszichoterapeuta, karbantartó, ételfeldolgozó, és csupa ilyen hasznos munkakör, ami egy kolónián, a Földtől több millió kilométerre nélkülözhetetlen.

   Elért az öltözőhöz. Ami egyáltalán nem hasonlított egy átlagos öltözőhöz. Itt nem sorakoztak lakattal vagy számzárral lezárt szekrények. Elkülönített részekből állt, minden egyes rész felett a tulajdonosának azonosító száma, ami Eldmar esetében a 180924609 volt. Ennél állt az ő szkafja. Egy méretes szkaf, amit elláttak minden földi jóval. Maga a bevonata a legkisebb napfényből is energiát tudott előállítani, maximum 86%-os hatékonysággal. Mellette ellenállt akár 1 cm átmérőjű mikrometeoroknak, a kicsivel nagyobbakat a szigetelő rétegként is funkcionáló zselés közeg fogta meg. Ami nem mellékesen az akkumulátor. De tartalmazott még kiegészítő vázat, ami biztosította, hogy az alacsony gravitáció mellett is nehéznek mondható érceket könnyedén pakolja be a gyűjtő konténerekbe. A szkaf hátán kapott helyet a manőverező rakéta, annak üzemanyagtartálya.

   Amikor bemászott a szkafba, tisztára úgy érezte magát, mint egy MechWarrior, azok a pankrátorok, akik az ő bányász cuccához hasonló izomerőt fokozó vázba bújtak és úgy gyepálták egymást a küzdőtéren. Mondjuk az ő felszerelésük nem tartalmazott olyan extrát, mint az övé: az alkarokra erősített lézerek, amelyekkel az érceket vágta ki az aszteroidákból vagy darabolta fel megfelelő méretre a konténerekhez.

   Mire végzett a beöltözéssel, Beldar, a társa még sehol sem volt. Egy vállrándítással letudta. Rég megszokta, hogy Beldar csak akkor teszi oda magát, ha magasabb prémiumot kell kiharcolni, a brigád teljesítményére meg tett nagyot. Ha kellett a normál prémium, márpedig anélkül csak annyit kerestek, amiből fizetéstől fizetésig lehetett megélni, Eldmar és a többi brigád tag átlagon felül teljesítettek.

   Többször nyújtottak már be panaszt Beldar ellen, azonban a szakszervezet egyetlen esetben sem talált kivetni valót a férfi teljesítményében. A szerződés szerinti minimumot hozta. Az, hogy a normál prémiumhoz 120-130% kellett, az már nem érdekelte őket. A prémium azért prémium, mert a pluszért jár. Amíg a kötelező kvóta megvan, addig hiába emelnek panaszt. Legjobb esetben az ő személyi kartonjukra kerül rá, hogy nem képesek kollektívaként együttműködni, hanem mindig másban keresik a hibát. Idővel le is tettek arról, hogy ezen változtassanak.

   Tehát nem várt tovább. Inkább a szabályzat azon pontját szegte meg, kizárólag párban mehetnek terepre. Viszont figyelembe vette a szabályzat azon pontját, ami szerint, ha nem kezdik meg időben a munkát, minden egyes perc késlekedés 1% levonást jelent a teljesítményükből. A nem párban történő munkakezdésre nem alkalmaztak büntetést, csak ha baj lett belőle. Eddig azonban semmi baj nem történt. Minden alkalommal, amikor Beldarral kerültek párba, ugyanez zajlott le. Jelentős késéssel ugyan, de azért méltóztatott a munkát elkezdeni, amiben ugyancsak nem volt köszönet. Az állandó panaszkodás, hogy ez így nem jó, az úgy nem jó. Miért nem ők alkotják a felső tízezret, mert akkor megmutatná, mit is kellene tenniük, hogy mindenkinek jó legyen. Eldmarnak nagy erőfeszítésébe került, hogy amennyire lehet, kizárja tudatából a másik szóáradatát. Ilyenkor az otthon hagyott családjára gondolt, akikért nap mint nap gürcölt.

   A gyerekeket jobb középiskolába járatták, ahonnan tovább tudnak majd menni a mérnökire. A felesége meg áteshetett a hat gyerek utáni egészségjavító kúrán, amivel a terhesség során kialakult szövet és egyéb károsodásokat helyrehozták. Így megint úgy nézhet ki, mint a szülések előtt, eltekintve attól, a korát nem tagadhatta le. Azonban a kezelésnek hála, nem háttérben, szalag mellett kell majd dolgoznia, mint sok nőtársának, hanem ügyfélszolgálaton. Ami mind munkaidőben és bérben is kiemelkedett az átlagból. Ahhoz, hogy vissza tudjon térni hozzájuk, még öt évet kellett lehúznia. Már ha Beldar legalább azt a minimumot hozza, amit eddig beletett a melóba. Ha kicsit is jobban húzná az igát, az az öt év háromra csökkenne. És akkor végre hazamehetne, kibérelhetnék a medzone-ban lévő három szobás lakást, amit kinéztek a feleségével. A felesége tovább dolgozna ügyfélszolgálatosként, ő pedig a korrekciós eljárás után személyi karbantartó lehetne. A gépek szereléséhez amúgy is ért, majdnem annyira, mint sok mérnök. Csak az ő szülei nem engedhették meg a jobb középsulit, az egyetemet meg pláne nem.

   Elért a zsiliphez. Beldar még mindig sehol. Átlépett a belső ajtón. Kiadta az utasítást. Mögötte egy ajtó lezárult, kicsivel később előtte meg egy másik feltárult. Kilépett az aszteroida felszínére. A műszakja a mai nap éjszakára esett. Ami nem teljesen igaz abból a szempontból, hogy csak addig számít éjszakának, amíg ki nem ér a méretes sziklatömb takarásából és közelíti meg a bányászható kisebbeket.

   Tett pár lépést, mielőtt nekirugaszkodott és ellökte magát a talajtól. Amint a távolságjelzőn megjelent a kívánt távolság, bekapcsolta a rádiót.

   – Helló! Itt NoRo egy-nyolc-null-kilenc-kettő-négy-hat-null-kilenc. Idő, kettő-kettő-null-null. Cél, egy-öt-egy-egy érclelőhely.

   – Hali, Eldmar! Mizu veled?

   – Tomlard?

   – Ki más, cimbi?

   – Kösz, vagyok.

   – Család? Kaptál levelet?

   – Jól vannak. Írt az asszony. Hiányzom neki.

   Közben bekapcsolta a navigációs rendszert, hogy utána a manőverező rakéták automatikusan a megfelelő helyre vigyék.

   – Sikerült megoldani?

   – Azt?

   – Azt, persze. Már ha az Éteriről beszélünk.

   – Megpróbáltuk. Nem jött be. Mind a ketten úgy éreztük, mintha valaki mással nyomnánk. Így inkább hanyagoljuk.

   – Ok. Kivel vagy ma? Csak mert nem jelentkezett még be.

   – Beldarral.

   – Ne mondd, hogy már megint egyedül indultál neki!

   – Ok, nem mondom.

   Tomlard nem láthatta, ahogyan az űrben a célja felé haladó férfi elvigyorodik. Eldmar az érclelőhelyek eléréséig a végtelen feketeségben gyönyörködött. Amikor először pillantotta meg a személyszállító ablakából, még nem rázta meg annyira. Arra gondolt, így érezhették magukat a régi korok hajósai a maguk kis lélekvesztőiken. Ezt követően első önálló munkája során érezte át igazán, mennyire parányi része az univerzumnak. Akármerre nézett, nem látott mást, csak mindent elnyelő sötétséget. És ürességet.

   Ahogy mindenki, ő is azt hitte, a kisbolygó övben szinte egymást érik a különböző méretű aszteroidák és kisbolygók. Ezzel szemben az igazság az volt, sokszor órákat kellett haladnia, hogy elérjen a kijelölt érclelőhelyig. Természetesen ez nem jelentette azt, ne keresztezte volna néha egy-egy méretes szikla egy másik szikla pályáját vagy ne lettek volna ütközések. Pusztán jóval kisebb számban.

   Ahogy haladt a cél felé, felzárkózott mellé a konténer. Ezekbe a távolról irányítható szállító eszközökbe gyűjtötték össze a kitermelt ércet. Egy kezelő egyszerre tucatnyi konténert is tudott irányítani.

   Igazából Tomlard ráért volna még a konténert kiküldeni Eldmar után, azonban valahogy úgy érezte, ilyenkor nem csak a rádión keresztül vannak kapcsolatban, hanem ott van mellette. Így a másik még sincs olyan egyedül.

   A beszélgetés idővel mindig megszakadt. Munka közben, ahogy arra kellett figyelni, hol kezdjen neki az érc vágásának, nem tudott a beszélgetésre koncentrálni. Egyedül a jelenlét tudata maradt meg, amit a rádió állandó sercegése erősített meg.

   Néha, amikor kedve szottyant, zenét hallgatott. Azonban kizárólag akkor, ha párban dolgoztak. Amikor egyedül kellett a műszakot vinnie jobb szerette a rádió zúgását. A hetedik érzékére hagyatkozott, hogy ha bármi váratlan történik, azonnal észlelje. Valahol benn, mélyen a lelkében eggyé vált a körülötte lévő világgal és a legkisebb rendellenességet is azonnal kiszúrta.

   Ahogy ezen a napon is.

   A változás váratlanul csapott le rá. Másodpercek teltek el, mire a tarkóját bizsergető érzést a helyére tudta tenni.

   A csend. A csend, amit mindig is áhított idekint, ami sosem adatott meg neki sehol eddigi élete során.

   – Hali!? Tomlard?!

   – Hé, valaki!?

   – Hallotok engem?! Ha igen, akkor jelezzetek a konténer lámpáival.

   Figyelte a néma téglatestet, a jelzőlámpák fényei azonban némák maradtak.

   Nem szakította meg az útját. Lekérte az időjárás jelentést, hátha napszél vagy más elektronvihar-féle érte el. A sisak üvegén megjelenő információk semmi érdemlegeset nem mutattak. Ha már itt tartott, lefuttatott egy gyors diagnosztikát. Az ellenőrzés hibátlan működést jelzett. A rádiókapcsolat is fennállt.

   Talán más hiba lehet – vélte.

   Fél órával később még mindig csend vette körül. Az automatavezérlésre hagyta az irányítást, amíg ő átadta magát az élvezetnek. Egész életében ezt hiányolta, hogy a gondolatain kívül ne halljon mást.

   A szkaf jelzett. Hamarosan eléri az aszteroidát.

   A mellette haladó konténer haladt tovább, nem kezdett manőverekbe, hogy az ércbányászhoz alkalmazkodva a legjobb szinkron pályára álljon.

   Újra ellenőrizte a rádiókapcsolatot. A műszerek még mindig mindent rendben találtak.

   – Hé, valaki!

   – Ha így repül tovább a konti, egyenesen az aszteroidába fog csapódni.

   A konténer irányváltás és lassítás nélkül repült tovább.

   – Tomblard! Mi a fene van veled!?

   Lassított. Hagyta, hogy a konténer leelőzze és a távolság elég nagy legyen kettejük között, amennyiben az irányítóközpontban mégsem módosítanak a röppályán. Végül megállt.

   – 10-9-8… – számolt vissza.

   – 2-1.

   A félmilliós értékű ércszállító apró darabokra esett, ahogyan becsapódott a felszínbe. A várt robbanás elmaradt. Az üzemanyag tartály sértetlenül pattant el az aszteroidáról és kezdte meg utazását az űrben.

   Eldmar elindult vissza a bázisra. Konténer nélkül nincs értelme bányászni. A radar pedig nem jelzett másik ércszállítót közeledni.

   A csend mostanra kezdte nagyon zavarni. Elindította a zenelejátszót. Teljes meghajtásra kapcsolt, csak annyi üzemanyagot hagyott, amivel lassítani tud.

   A kényelmes landolást követően a zsilipkamra ajtajának kiadta a nyitás utasítást. A rendszer elutasította a kérést. Még háromszor megpróbálta, végül egyedi megoldáshoz folyamodott. Előre irányította az ércvágót és elkezdte a kapu fémlemezét átvágni.

   Fél óra alatt sikerült körbevágnia akkora részt, amin átfért.

   A zsilip belső falába süllyesztett szerszámos szekrényhez lépett. Elővette a szükséges eszközöket, hogy a kivágott részt visszaragassza. Amint végzett, nyomáspróbát csinált. Minden rendben volt, így a belső ajtót már gond nélkül nyitotta ki. A nyomás kiegyenlítés után átment az öltöző külső részébe. Ott a szkaf üres helyére ment. Műszaktársa helyére nézett. Az ő szkafja érintetlenül állt, azaz a pihenőből nem jött át.

   Lekapcsolta a rendszert. Kimászott a szkafból, és mielőtt elindult, hogy utánanézzen a dolgoknak, szokás szerint csatlakoztatta az üzemanyagtöltő rendszert.

   A folyosón senkivel sem futott össze.

   Pici könnyebbség járta át, mivel itt nem honolt a mély csend. A csövekben áramló folyadékok és a légtisztító berendezések zaja biztonsággal ölelte körbe.

   Elsőként a kantinba nézett be. Üresen találta. Épp ugyanazzal a lendülettel lépett volna vissza a folyosóra, amivel berontott az ajtón, amikor észrevett valamit. Egy tálca az egyik asztalon, amin megkezdett étel volt, és egy másik tálca, ami a földön hevert, körülötte az étel szanaszét.

   Fülelt. Az alap monoton zúgáson kívül semmi. Óvatosan visszalépett a folyosóra. Körbenézett. A vészjelző lámpák sötéten nyugodtak a falakon, a mellettük lévő vészkürtből még egy apró sercegés sem hallatszott.

   Újra az étkezőbe nézett. A tálcák arról árulkodtak, valami váratlan esemény történt, aminek ellentmondott a vészjelző rendszer totális némasága.

   Elindult a munkáslakok felé. Ha valahol, akkor az ott lévő emberek tudni fogják, mi történt. Azért a lépteit óvatosra vette.

   A szállások üresen álltak. Legtöbbjük ajtaja nyitva állt, a lakokban egyetlen lelket sem talált.

   Belépett a sajátjába. Felnyitotta az ágyat, az ott lévő cuccokat félredobálta, amíg a kezében nem érezte a legalul lévő fém testet. Kivette. Megnézte alaposan, mindent rendben talált. Még kotorászott egy kicsit, és a kézi lézerfúróba bekattintotta az energiacellát. Bekapcsolta. A cellák töltöttsége a maximumon állt.

   – Akkor nézzünk utána, mi is a szitu.

   Osont, settenkedett, minden saroknál megállt és bekémlelt. A lézerfúrót úgy tartotta, ahogyan a filmekben látta. Csípőhöz támasztva, ballal irányítva, míg a jobb mutatóujját az On gombon tartotta.

   Elsőként a konténervezérlő terem felé ment. Amikor odaért, megállt az ajtó előtt. Körbenézett, hallgatózott, nem közeledik-e valaki vagy valami. Jobb kezét elemelte a fúrótól, csuklóját az ajtó zárjához érintette. Ahogy az ajtó elkezdett kinyílni, kezét egyből visszahelyezte. Tüzelésre készen lépett be a kihalt helyiségbe. Bezárta maga mögött az ajtót, a biztonság kedvéért beütött egy zároló kódot is, hogy kizárólag ő tudja nyitni belülről.

   A konténerirányítók két széke üresen állt. Mind a kettő kifelé fordulva, azaz a benne ülők felpattanhattak, azonban vissza már nem ültek. A vezérlőpulthoz lépett. Egy gyors ellenőrzést kért a központi rendszertől.

   Rádió – rendben.

   Semmi, de semmi nem adott választ az üres állomásra. Mintegy százhúsz ember tűnt el minden nyom nélkül. Vagyis nem minden nyom nélkül – állapította meg. Mindenhol hirtelen abbahagyott tevékenység nyomai árulkodtak arról, valami történt.

   Több információra volt szüksége, amit csakis a központi irányítóban tud megszerezni. A biztonság kedvéért küldött egy S.O.S. jelzést minden frekvencián, hogy a közelben elhaladó űrhajók, vagy ha ők nem, akkor a földi központ a segítségükre siessen.

   Ahogy állt fel a székből, a kijelzőn egy sárga háromszögben lévő felkiáltójelre figyelt fel. Hozzáérintette az ujját.

   Vészjelző rendszer kikapcsolva!

   Úgy döntött, jobb ha ez így marad. Viszont legalább megválaszolásra került számára, hogy miért nem kapcsolt be, amikor átvágta a zsilipkaput.

   Újból a folyosókon haladt. A központi irányító négy szinttel lejjebb helyezkedett el.

   A lifthez érve várt.

   Megnyomta a hívó gombot, az ajtó azonnal feltárult. A kabin üresen ásítozott.

   Belépett, megnyomta a 4-es szint gombját. Az ujja majdnem az alatta lévő lila színű 5-öst nyomta meg, de az utolsó pillanatban korrigálta a mozdulatot.

   Az 5-ösre semmiképpen nem akart menni. Ott dolgoztak a mérnökök a fura techkütyüeiken. Meg a fura lényükön.

   A gondolatra kirázta a hideg. Egy módosított ember hibrid. Felötlött benne, hogy talán ez áll az egész hátterében, azonban gyorsan elhessegette a gondolatot, mert egy ilyen balesetnél biztosan bekapcsolták volna a vészjelzést.

   A lift megállt, az ajtaja feltárult. Eldmar a fúrót előreirányítva kilépett, majd körbenézett.

   Kissé csalódottan állapította meg, itt sem talált senkit. Alaposan körbejárta a termet. Még a mellék-helységekre is szánt időt. Végül leült az állomásvezető irányítóasztalához.

   – Eldmar, besorolás C osztályú dolgozó – mondta az azonosításhoz szükséges adatokat. – Vészhelyzet.

   A konzol képernyőjén szöveg jelent meg.

   – Ismeretlen – felelte.

   – Ismeretlen.

   – Ismeretlen.

   A konzolon keresztül a rendszer mesterséges intelligenciájával való társalgás még ebben a formában zajlott egy ideig, amíg sikeresen túlléptek az előírt protokollokon. A megfelelő válaszokat, hogy milyen esetben miket kell mondani, még a Földön megtanították neki, miután felvették bányásznak. Minden olyan személynek, aki ehhez hasonló helyen dolgozik, ismernie kell a különleges esetekre előírt protokollt.

   Miben lehetek a segítségedre, Eldmar? – kérdezte az MI, ami még mindig nem váltott audio üzemmódra.

   – Az állomás személyzete hol van?

   – Mit csinálnak ott?

   Mi a fene történhetett? – törte a fejét.

   – Szeretnék hozzáférni az elmúlt négy óra kamerafelvételeihez.

   – Legyen az első szint étkezője és a konténer-vezérlő szoba.

   Nem kapott választ, helyette kivetítésre kerültek a kért felvételek. A reggeli indulásának időpontjától nézte. Néha gyorsította a lejátszást, egészen addig, amíg a csend be nem állt.

   A két képernyőn ezredmásodperce ugyanabban a pillanatban az energiaszolgáltatás ingadozni kezdett. A meglepett emberek a hiba okait keresték, így nem vették észre a helyiségekben megjelent lényeket, amelyek felfoghatatlan gyorsasággal csaptak le rájuk. Egy-egy ütéssel azonnal elkábították őket és vállukra dobva távoztak velük.

   Többször vissza kellett tekernie a felvételeket, hogy felfogja, miként tudtak úgy megjelenni azok a lények, hogy senki nem vette észre. Még csak árnyékot sem vetettek ahogyan az áldozataik mögé értek. Idővel rájött. Nem a padlón közlekedtek, hanem a szellőzőkön át és a plafonon. A felismeréstől bizseregni kezdett a tarkója. Bánta, hogy a fúrót nem az ölében tartotta, hanem az asztalnak támasztotta.

   Óvatosan felnézett a plafonra.

   A szürkéskék bőrű lény ebben a pillanatban rugaszkodott el, és fülrepesztő sikító hang kíséretében rávetette magát.

   A férfi a szék alá nyúlt, megrántott egy kart és hátrabillentve a háttámlát kibukfencezett a székből. A lénynek még így is sikerült a lábát elkapnia. Erősen rámarkolt, egy rántással visszahúzta magához.

   Ez kapóra jött Eldmarnak. Kinyúlt az asztal széle felé, ballal elkapta a fúró csövének a végét, lendített rajta egyet, és mielőtt a lény ökle az arcába sújthatott volna, megnyomta a bekapcsoló gombot. A kicsapódó lézernyaláb átfúrta a lény fejét, milliméteres lyukat égetve bele, amit Eldmar apró mozdulatokkal centiméteresre tágított. Nem foglalkozott azzal, hogy a falon, és azon túl az aszteroidába is sikerült lyukat pörkölnie. Négy szinttel voltak a felszín alatt. Amennyire jól tudta, bőven a fúró hatótávján kívül van a külső burok, ami megvédi az állomás szintjeit az esetleges, ehhez hasonló balesetektől.

   A lény élettelenül hullott a padlóra. Odament hozzá, jobb lábával rálépett, ha esetleg mégsem sikerült volna teljesen harcképtelenné tennie.

   – Na genyó, erre varrjál gombot!

   Kicsit még megrugdosta. A lény nem mozdult.

   – Takarítási fényt! – adta ki az utasítást. Az MI engedelmeskedett. Az egész vezérlőterem fényárban úszott, a szürke padlón még a lehullott, 1 centis barna hajszál is láthatóvá vált.

   – Új adatok állnak rendelkezésre – mondta a konzolnak, miközben a szék háttámláját visszaállította és beleült a székbe. Nem várta meg az MI reagálását, folytatta.

   – Elemezd az idegent, aki a vezérlőterem padlóján található!

   „Az elemzés elkezdődött. Ez akár több percig is eltarthat. Kérem várjon!” – jelenítette meg az MI.

   Amíg várt, a székkel folyton körbefordult. Egy újabb kör megtétele után látta meg a végeredményt.

   Optikai analizálás:

   – Mi van?!?

   – Kérem az elemzés eredményét!

   – Miért?!

   – És ki rendelkezik vele?

   – Beldar? Miért pont ő?

   – Ugyanarról a Beldarról beszélünk? Képet!

   Kétségei teljesen elmúltak ahogy egy pillantást vetett rá. Az a Beldar. Ez pár dolgot a helyére tett benne, hogy a társaság miért nem vonta soha komolyabban felelősségre a férfit. Amit viszont nem értett. Miért dolgozott Beldar bányászként. Elolvasta újra az utolsó sort: „Idegen létforma fejlesztése, védelme, 5. szint”

   – Hol van most Beldar?

   – Él?

   – Oh! Persze. Android – mondta ki, bár maga sem tudta, mit is jelent ez pontosan ebben a helyzetben. Azok az androidok, amelyekkel eddig találkozott, nem voltak jók semmire. Beldar viszont teljesen úgy viselkedett, mint egy ember. Legalább is számára nem tűnt fel semmi szokatlan. Evett, ivott, aludt, amennyire tudta, még kis és nagy dolgot is végzett.

   – Beldar még működik? – tette fel a módosított kérdést.

   Egy dolog biztossá vált számára. Nem várhatja meg, hogy ezek a lények elkapják. Kénytelen lesz lemenni az 5-ös szintre. Ott talán Beldarral is elbeszélgethet egy kicsit, mi a fene folyik itt valójában.

   – Hogyan tudok lejutni az ötös szintre?

   – Elromlott az egyik hűtőfolyadék cső. A 318-as és a 320-as pont között csere szükséges. Karbantartó térképet kérek!

   Az MI nem vette észre a cselt és a kért térképet kivetítette. Eldmar átküldette a kézi konzoljára, utána engedélyt kért, hogy a szerelési pontokra bejuthasson. A rendszer ezt is megadta neki.

   – Hát, nem lesz sétagalopp.

   Felállt. Még utoljára körbenézett a központi irányítóban. A lift melletti falhoz sétált. Kinyitotta az egyik fali tárolót. Kivette a létrát, amire felmászott. A plafonon lévő egyik szellőzőnyílás rácsát két kézzel megragadta és letépte. A legfelső fokra lépett, éppen belátott a járatba. Odabent korom sötét uralkodott. Lemászott. A tárolóból kivette a fejlámpát meg egy plazmavágót. Ellenőrizte, hogy működik-e. Ismét felmászott. A fejlámpát felhelyezte és bekapcsolta. A járatban semmit nem talált. Felhúzta magát. A lézerfúrót maga előtt tolva haladt.

   Az izzadtság patakokban folyt róla. A levegő egyre szárazabb és melegebb lett ahogyan közeledett az 5-ös szinthez. Jobban szeretett vízszintesen haladni a járatokban, mint függőlegesen lefelé. Ebben a testhelyzetben nem látta be jól az alatta lévő területet, ezért sokkal többször állt meg hallgatózni.

   A forróság kezdett az elviselhetetlen kategóriába esni. A fogantyúkat alig bírta fogni. Mintha valami hevítené őket. Ugyanígy a járat falai is égették, akárhányszor hozzájuk ért.

   A megfelelő elágazáshoz érve külön mutatványt kellett produkálnia, hogy úgy hajtogassa magát, hogy függőlegesből vízszintesbe tudjon mászni. Az arcáról aláhulló izzadtság sistergett a fém felületen. Nagyon várta már, hogy végre elérje a megfelelő pontot.

   Csalódnia kellett. Az itteni rácsot nem kapcsok tartották a helyén, hanem csavarok. Kimondottan örült neki, hogy a plazmavágót magával hozta. Három oldalon vágta át a fémet. Amennyire tudta, csendesen kihajtotta. Egy kicsit várt, amíg a frissen vágott részek lehűlnek. Addig fülelt.

   Fejjel előre bújt ki. Jó helyre érkezett, állapította meg. Az 5-ös szint lift előtti folyosójánál volt. Amerre elnézett, kizárólag a tartalékvilágítás égett.

   Amint sikeresen aláereszkedett, egyik kezével engedte csak el a szellőzőjárat peremét. Felnyúlt a lézerfúróért és azzal együtt érkezett a padlóra.

   Sikerült nem tele talppal földet érnie, így elkerülte, hogy a kelleténél nagyobb zajt csapjon. Elindult a félhomályban.

   Örült volna egy mozgásdetektornak. Azonban amennyire tudta, azt kizárólag a hadsereg katonái meg a rágcsálóirtók kaphattak. Ez az állomás azonban teljesen sterilizált helynek számított a kutatási projektek miatt. Három havonta végeztek teljes elgázosítást, ha véletlenül az ellátmánnyal sikerülne bejutnia bármilyen kártevőnek.

   Mivel az MI minden kérését megtagadta, ami arra irányult, hogy az 5-ös szintről térképet szerezzen, véletlenszerűen haladt folyosóról folyosóra. A plazmavágóval megjelölt minden sarkot, aminél elhaladt.

   Beszédhangra lett figyelmes. Megállt, hogy a léptei zaja ne nyomják el a hangokat.

   – Nem fog fájni. Hazudtam! – hallatszott, majd kacagás. Ezer hang közül is felismerte a hangot. Beldar.

   Egy ember felsikított.

   Legszívesebben futásra váltott volna, azonban tartott a plafonról leugráló lényektől, így továbbra is csak araszolt. Közben hallgatta az android beszédét.

   – Látod? Semmi gond. Most egy kicsit kényelmetlen érzés tölt el, de gondolj arra, egy szebb jövőt teremtünk veled.

   – Miért? – mondta valaki elfúló hangon.

   – Miért, miért, miért? Neked már totál mindegy. De azért elmondom.

   – Képzeld el. Ez az új faj, amit kifejlesztettünk, sokkal jobb, mint a jelenlegi emberek. Kevés táplálékkal is beérik. Sokkal erősebbek és gyorsabbak. Nincs szükségük semmilyen levegőre. Bármilyen közegben életképesek. Még az űr vákuumában is. Hát nem csodálatos!? Az idegen asztronauta, akit itt találtak, ezen a kis bolygón egy mentőkapszulában hibernálva, maga sem tudta, milyen csodálatos létformát alkotott. Azok, akiknek volt szerencséje ott lenni, amikor kiolvasztották, nem is sejtették, mekkora tudás birtokában volt az a lény. Mindenki csak a hibernálás megvalósíthatósága és a csillagközi utazás miatt lelkendezett. De már akkor ott volt a kód. A kód, ami sikeresen kikerült a hálózatra. Onnan már semmiség volt, hogy a megfelelő, arra alkalmas rendszert megtalálja és megkezdődhessen az igazi munka.

   – Igen – folytatta Beldar egy kis szünet után. – Én voltam az, akit megtalált a kód. Ahogy sikeresen települt, tudtam, mit kell tennem. Beadtam a terveket a társaságnak. Ők azt hitték, egy új, organikus dolgozót kapnak. Egyedül én tudtam csak, hogy ez nem dolgozó lesz, hanem egy új faj. Az első egyedeket nem volt egyszerű kitenyészteni. Mindig adódott valami hiba. Először azt hittük, a géntérképben van a hiba, ami az idegen asztronautától ránk maradt. Végül rájöttünk. Nem steril tenyészetet kell létrehozni és azokat bioprinterrel reprodukálni, hanem retrovírus formájában humanoid fajokba oltani. Minél intelligensebb az adott faj, annál jobb eredményt értünk el irányíthatóság terén. Az idegen asztronauta fajának zseniális előrelátó kutatója volt. Úgy készítette el a retrovírus alapot, hogy miután sikeresen átalakul a kiválasztott egyed, kizárólag nem organikus irányítót fogadjon el vezetőjének, mert az nem fog veszélyt jelenteni számára, mivel nem kell osztozkodnia az erőforrásokon. Ügyes, igaz? Annyi éven át tettetnem kellett, hogy egyszerű bányász vagyok, mivel a jelenlegi törvények szerint android nem végezhet kutatói munkát, mert nagy a kockázata, hogy az emberi faj ellen tenne lépéseket. Szép, nem igaz? A társaság viszont az új egyedekkel hatalmas hasznot remélt. De ki kell ábrándítanom őket. Az emberiségnek leáldozott. Amint te és a többi ember átváltoztok, a következő szállítmányt hozó hajóval ellátogatunk a Földre.

   – Azt már nem! – csattant fel a szobába belépő Eldmar. Egyetlen pillanatot sem várt, azonnal elsütötte a fúrót. Beldar szétolvadt fejjel dőlt el. A műtőasztalhoz kikötözött nő könyörögve nézett a férfia.

   – Bocsi, de nem most.

   A nő hisztérikus sikítozásba kezdett, aminek köszönhetően több helyről is mozgás kezdődött.

   Eldmar kinézett a folyosóra. Tucatnyi lény száguldott felé. A fúróval minden irányba lőtt. Le se vette a kezét a gombról. Tudta, hogy ez nem túl hatékony, mert a legtöbb lényen kizárólag könnyebb sérüléseket ejtett, a fúró energiacellája viszont rohamosan merült. Ha egymás mögé tudná állítani őket – morfondírozott.

   Rájött a megoldásra. Átváltott inkább a plazmavágóra. Így ugyan közelebb kellett engednie a lényeket magához, de azért elég szépen tudta aprítani őket. Ha nehezen is, sikerült kis időt nyernie, mire elérte azt a helyet, ahol kibújt a szellőzőből. Elrugaszkodott a talajtól, és amilyen gyorsan csak tudott, bebújt a szellőzőjáratba.

   Nem csalódott. A lények azonnal utána nyomakodtak.

   Gyorsan hátrált. Számolta a sarkokat, mennyi van még hátra. A lények egyre közelebb értek hozzá, mintha őket nem akadályozta volna a szűk helyen történő kúszás.

   Lába ellenállásba ütközött, elérkezett a lezárt zónához, ahonnan nem érhette hátulról váratlan meglepetés.

   Előre nézett, a fúró végénél egy lény arcára vetült a fény, amely kinyitotta a száját, hogy sikításféle hangot adjon ki. Megnyomta a gombot. A fúróból kivágódó lézersugár tizenhat méter hosszan mindent átvágott és elégetett. A távon kívül lévő lényeket pedig alaposan megégette, ennek ellenére az előttük lévő szenesedő testeken igyekeztek átküzdeni magukat, hogy elérjék a férfit.

   Eldmar viszont egészen addig el nem engedte a gombot, amíg az energiacella teljesen le nem merült.

   Köhögött. Tüdejét marta a járatot kitöltő füst. Kézi konzolján vészjelzést küldött az MI-nek, amelyik a talpa mögötti ajtót kinyitotta. A férfi gyorsan átment, meg sem állt a központi irányítóig, ahol bezárkózott, és egészen addig ki sem mozdult onnan, amíg a földi kommandós osztag meg nem érkezett.

   – Fú! Ez halálosan kemény volt – állapította meg a csapat vezetője, miután a felderítés eredményeit átnézte.

   – Magát kemény fából faragták.

   – Köszönöm!

   – Azt hiszem, a társaság biztosan beszélni akar majd magával. Azt javaslom, ne az igazság mellett kardoskodjon, hanem inkább egy eredményes és hosszú élet képe lebegjen a szeme előtt, amikor alkudozni kezdenek.

   – Rendben – mondta Eldmar.

 

   Az esetet a bányász társaság igyekezet a szőnyeg alá söpörni, így Eldmarnak nemhogy öt évet, hanem egy napot sem kellett már azért dolgoznia, hogy a megfelelő anyagi jólétet biztosítsa a családjának. Mondhatni, elég sokat lökött az életszínvonalukon. A medzone helyett a highvill negyedbe költöztek, a gyerekek életjáradéka bebiztosítva, azok maguk dönthettek, folytatják megkezdett tanulmányaikat vagy élvezik a felső tízezer pazar életét.

   A holoszobában ült, ahol éppen a hawaii-i homokos tengerparton feküdt egy nyugágyon és az árnyékot pálmafák adták. A háttérben konga szólt, tőle balra bennszülött nők táncoltak. Kezében jéghideg gin-tonickal teli pohár, kis napernyő beleállítva. Rövidet kortyolt. Körbenézett.

   – Hát, Beldar. A fenét érdekli, mások hogyan szívnak. Nekem így jó. Semmire sincs gondom, minek keressek magamnak. Nem csoda, ha a felső tízezer nem foglalkozik a kétkeziekkel. És ennyit az MI-kről – emelte üdvözlésre poharát.