„Az egyik egyenes, a másik ívelt. Az egyik inkább szúr, a másik vág. Az egyik dicstelen osztja a halált, a másik tökéletessé teszi. Az egyik roncsol, a másik tisztán metszi a húst és a csontot. Ami azonos bennük, egy mögöttük lévő eszme, a kardban testet öltött jelkép. Lovag s szamuráj egy azon utat követi, mindkét fél számára megtiszteltetés a harc közbeni halál.”

A történet az Irodalmi Jelen oldalán olvasható

Nézte, ahogyan a festő ecsete nyomán a vásznon formát öltött az, ami az eszközt mozgató ember elméjében szunnyadt. Öröme kiült arcára, miközben a délelőtt délutánba, majd a délután estébe fordult. Láthatatlanul gubbasztott a tetőtéri szoba sarkában, és élvezte a kintről beszűrődő városi zajokat. Kicsit kitekintett a házból, ehhez mozdulnia sem kellett. Képes volt egy időben a készülő művet szemlélni és közben kiszimatolni a járókelők vágyait. Az elcsípett morzsákat jól megjegyezte, hogy majd később – vagy korábban, mert erre is képes volt – felkeresse őket, és vágyaik teljesüléséről gondoskodjon. Legjobban az egész életen át tartó vágyakat hajszolókat kedvelte. Az ő motiváltságuk kiemelkedett a pillanatnyi örömökre vágyókétól. Az előbbiekével együtt saját boldogsága is teljesebbé vált. Mint most is, amikor a férfi kecses kézmozdulatait nézte, azt, ahogyan a vászonra felvitt színekből már kezd láthatóvá válni az eredmény. Nem rossz, állapította meg. De lesz jobb is. Ez csak a kezdet, mondta magában.

A történet az Irodalmi Jelen oldalán olvasható 

Illetve a magazin megrendelhető innen: Irodalmi Jelen – 2019. február

Az Irodalmi Jelen oldalán olvasható