Megjelenés | Vágyak tengere

Megjelenés | Vágyak tengere

Nézte, ahogyan a festő ecsete nyomán a vásznon formát öltött az, ami az eszközt mozgató ember elméjében szunnyadt. Öröme kiült arcára, miközben a délelőtt délutánba, majd a délután estébe fordult. Láthatatlanul gubbasztott a tetőtéri szoba sarkában, és élvezte a kintről beszűrődő városi zajokat. Kicsit kitekintett a házból, ehhez mozdulnia sem kellett. Képes volt egy időben a készülő művet szemlélni és közben kiszimatolni a járókelők vágyait. Az elcsípett morzsákat jól megjegyezte, hogy majd később – vagy korábban, mert erre is képes volt – felkeresse őket, és vágyaik teljesüléséről gondoskodjon. Legjobban az egész életen át tartó vágyakat hajszolókat kedvelte. Az ő motiváltságuk kiemelkedett a pillanatnyi örömökre vágyókétól. Az előbbiekével együtt saját boldogsága is teljesebbé vált. Mint most is, amikor a férfi kecses kézmozdulatait nézte, azt, ahogyan a vászonra felvitt színekből már kezd láthatóvá válni az eredmény. Nem rossz, állapította meg. De lesz jobb is. Ez csak a kezdet, mondta magában.

A történet az Irodalmi Jelen oldalán olvasható 

Illetve a magazin megrendelhető innen: Irodalmi Jelen – 2019. február

Megjelent | férfi: Névtelen

Megjelent | férfi: Névtelen

“Nem engedhette át a prédát. A merev végtagok ropogásoktól hangosan hajtották végre a kábult férfi akaratát. Pár dülöngélő mozdulatot követően sikeresen rávetődött a meleg dögre. Fogait belemélyesztette a csupasz nyakba, a vért nagy kortyokban itta, majd a felsértett bőrt tovább tépte, hogy a belsőségekhez is hozzáférjen. A rágósabb hússal nem boldogult, a kibelezett madarat odadobta az egyre közelebb araszoló keselyűknek.”
Vagy akár innen PDF formátumban a magazin letölthető: Irodalmi Jelen – 2017. december
Megjelent | Parti mesék

Megjelent | Parti mesék

“Csendes nyár-végi idő volt. Nagyapám a stég szélének támaszkodott, én a fejemet támasztottam neki. Résnyire nyitott szemeim mögül már alig láttam valamit. Kora hajnalban keltünk, hogy vadkacsát lőjünk. Mostanra nagyon kimerültem az idefelé tartó sok gyaloglástól, majd a szüntelen újratöltéstől.
Kutyáink jó munkát végeztek, egymás után riasztották fel a vadat. A puskák csak dörögtek, ontották magukból a sörétet. Párat lőhettem. A puska olyat rúgott, hogy majd beleestem a tóba. Papám nagyot röhögött, vidámságában úgy hátba vert, hogy attól meg a deszkák szálkás lapja felé bucskáztam. Valahogy a röhöghetnékem elmaradt, könnyeim csordultak a fájdalomtól. Felsegített, de dühösen leráztam magamról a kezét. Eztán leült mellém és a nádast fürkészte. Így hevertünk egymás mellett, vártuk ebeinket a zsákmánnyal.”