„Csendes nyár-végi idő volt. Nagyapám a stég szélének támaszkodott, én a fejemet támasztottam neki. Résnyire nyitott szemeim mögül már alig láttam valamit. Kora hajnalban keltünk, hogy vadkacsát lőjünk. Mostanra nagyon kimerültem az idefelé tartó sok gyaloglástól, majd a szüntelen újratöltéstől.
Kutyáink jó munkát végeztek, egymás után riasztották fel a vadat. A puskák csak dörögtek, ontották magukból a sörétet. Párat lőhettem. A puska olyat rúgott, hogy majd beleestem a tóba. Papám nagyot röhögött, vidámságában úgy hátba vert, hogy attól meg a deszkák szálkás lapja felé bucskáztam. Valahogy a röhöghetnékem elmaradt, könnyeim csordultak a fájdalomtól. Felsegített, de dühösen leráztam magamról a kezét. Eztán leült mellém és a nádast fürkészte. Így hevertünk egymás mellett, vártuk ebeinket a zsákmánnyal.”